amikor sétálok egyedül valahonnan valahova Budapesten este, és nézem a fényeket, az autók reflektorait, a pislákoló szirszarokat a távolban, a derengést a Duna tükrén…az megnyugtat.
aztán felszállok a villamosra, újra az agyamba tódul a sok szar és vége.
amikor gombát panírozok, azt mindig komótosan csinálom, mintha a világ összes ideje a rendelkezésemre állna. hempergetem a lisztbe mint valami törékeny dolgot, belemártom a kis fejet a tojásba, megszórom zsemlemorzsával…
aztán amikor kisütöm és elkezdem enni, megint minden szar ott üldögél velem az ágyon és nézi ahogyan eszek.
lehet egész életemben a sötét Pesti utcákon gombát kéne paníroznom, és akkor minden szép és jó lenne..
a mai első nevetésem
poszton allitottam be...vetito elesseget, amivel